Keszthelyi Magyarok Nagyasszonya Plébánia

…mindaz, ami elmúlt halhatatlan…

Járjuk a temetőt és megállunk egy-egy sír előtt, kezünkben virággal, gyertyát gyújtva, világosságot gyújtva…Jól tudjuk, akit keresünk, aki volt, az nincs itt. Mégis eljövünk ide, a temetőbe és megállunk egy-egy sírhant előtt.

Bizony a keresztény hívő ember is gyászol. Hozzánk tartozik a gyász, a könnyek, a szenvedések, a fájdalmak éppen úgy, mint az öröm ragyogása a mosolygó tekinteteken. Csak az nem érti a gyászt, aki még nem szeretett, akinek nem fáj a veszteség, elvesztése a annak, aki életének örömét és fényét adta. Csak az nem tud gyászolni, akinek nem hiányzik senki. Jézus is gyászolt, könnyekre fakadt Lázár sírja mellett, mert szerette barátját.

Emléked örökké él szívünkben - olvassuk sokhelyütt sírfeliratokon. Örökké? Amíg élnek az emlékezők! Csak addig és nem tovább. Az emlékezés kincs, mert a szeretet élteti, de egyszer ez is kihuny. Minden emlékezés arra int bennünket, hogy egyszer mi is emlékké válunk valakinek a szívében, aztán majd elfelejtenek. De Isten az, aki soha nem felejt. Benne nincs változás, még változásnak árnyéka sem. Hányszor jajdul fel szívünk: hol vannak azok, akiket oly nagyon szerettünk? A válaszunk: Istenben vannak. Nevük ott van az Élet könyvében kitörölhetetlenül. Hiába lenne minden emlékezés, ha nem ölelne át bennünket a remény, hogy ők, akik már elmentek, már mást látnak: örököt, az Istent.

A sír úgy érezzük, hogy kifosztotta és elrabolta tőlünk azt, aki oly kedves volt számomra. Ugyanígy állhatott ott Jézus sírjánál Mária Magdolna és a többi síró asszony is, elhagyottan és kifosztottan. De a sír nem tarthatta magában az Élet Fejedelmét, aki halálával győzte le a halált. Angyal hirdette az örömüzenetet: feltámadt, nincs itt…